Chapter 8

Másnap reggel felhívtam Dylant. 
-szia, na hazaértél?
-szia igen.
-köszönök mindent, amit Anselnél mondtál, képzeld nem is akadt ki annyira.
-ugyan, én köszönöm, hogy kijöttél elém meg ilyenek.
-jaj Dylan vajon lehet még olyan, mint régen?
-olyan már soha nem lesz, de jobb még lehet.
-Dylan.
-igen?
-semmi, csak nem jössz át? Mint régen.
-de, felöltözök és megyek.
-oké várlak.
Hát. Igen. Meg kell neki mondanom, úgyis csak ezen rágódnék. Nem tudnék Ansellel boldog lenni, amíg nemtudom, hogy érez e irántam valamit. Kb 10 perc múlva Dylan meg is érkezett. A szívem a torkomban dobogott. Annyira izgultam.
-szia.
-szia. Gyere be. Mutatni akarok neked valamit.
-oké.
Kimentünk a kertbe és megmutattam neki az egykori búvóhelyünket.
-emlékszel még erre?
-hát hogy ne emlékeznék.
-tudod, itt csókolóztunk először.
-hogy felejthetném el.
-tudod én...
Elcsuklott a hangom és nem tudtam mit mondani. Nem voltam rá képes.
-igen? 
-szóval...én...ajj nekem ez nem megy.
-mi nem megy? Ashley nekem elmondhatod. Barátok vagyunk.
-épp ez a baj. Hát nem érted? Én őrülten szerelmes vagyok beléd Dylan. Mindig is téged szerettelek és téged foglak szeretni. De ez a baj, hogy te csak barátként tekintesz rám. Ahogy elmentél, nekem az olyan volt, mintha elvesztettem volna a szívem egyik darabját, de az évek múlásával kezdtem feldolgozni erre megint megjelensz. Mikor írtál előtörtek belőlem a régi érzések. Ajj nem is tudom ezt miért mondtam el. Szánalmas vagyok. Hogy szerethettem bele a legjobb barátomba? Mégis ki az a hülye, aki beleszeret a legjobb barátjába?
-én.
-micsoda? 
-jól hallottad, szerelmes vagyok beléd Ashley. És régen is szerettelek. És nem a barátnőm szakított velem, hanem én vele, mert veled akartam lenni, csak is veled. 
*megcsókolt* 
-második első csók?
-második első csók. Micsoda véletlen, hogy megint itt.
-a sors.